Ki tudja hanyadik blog

2013-ban kezdődött minden. Akkoriban kezdtem el írni amikor rájöttem, hogy segít ha kiírom magamból a gondjaimat s ezáltal megkönnyebbülők. Barátok híján ez volt a legjobb megoldás.

~

Igen, nincsenek barátaim.

~

Vannak ismerőseim, "barátok" de valahogy egyiküket sem tudom úgy nevezni, hogy barátok. Nem töltünk elég időt egymással, egymás kiismerésére csak a felszínt kapargatjuk. Úgy érzem nekem ez így jó. Nem akarok senkit sem közel engedni magamhoz, hiszen az mindig gondot jelent. Nem most majd pár hónap múlva, évekkel később akár. Kiskorom óta megvagyok "igazi" barátok nélkül, valahogy nem érzem a hiányukat. Mindig egyedül játszottam vagy anyumékkal a játszótéren. Valahogy sosem illettem a többiek közé, mindig mást akartam és persze ezt az óvodába még az óvónéni sem nézi jó szemmel, ha valaki nem játszani akar a többiekkel, hanem rajzolni.

Óvodában jöttem rá, hogy utálom, ha megmondják nekem mit csináljak.
Valahogy még a mai napig haragot érzek és feldúltságot, ha arra gondolok, hogy nem hagytak sosem békén, hogy azt csináljak az óviba amit szeretnék. Mindig azt kell tenned amit a többiek... de MIÉRT? Utáltam ezt. Sosem lehetsz különböző a többiektől kb ezt sugallták. Egy másik emlékem ebből a korszakból egy olyan mozzanat amit ma napig nem értek.

Egy kislány játszik a legókkal egyedül mire egy társa odalép hozzá és elveszi tőle, a kislány ezt nem nézi jó szemmel és visszaveszi tőle mire a hívatlan kis társ elkezd sírni és persze az óvonénik a kislányt hibáztatják, hogy miért nem osztja meg a társával szívesen a játékot. TALÁN MERT ERŐSZAKOSAN ELVETTÉK TŐLE?

ez az emlék még most is totális error nálam, mái nem értem miért én voltam a hibás, DE itt jön egy pillanat amire így visszagondolva kicsit gonoszul, de büszke vagyok a kis kori énemre, amikor odajöttek a óvónénik, hogy játsszak a társammal így konkrétan odavágtam neki a legót. Ezzel mutatva, hogy akkor játssz egyedül. Erőszakos emberrel miért akartam volna játszani? Oké, hogy kisgyerek nem fogja fel stb talán így gondolták, de ott abba a helyzetben igen is felfogtam mi történik körülöttem, hogy milyen indulattal jött oda a óvistársam. Elég nagy voltam ahhoz, hogy eltudjam dönteni, hogy maradok vele játszani vagy sem. A válasz pedig egyértelmű, NEM volt.

Óviban sem voltam barátkozó típus, jobban szerettem az egyedüllétet.
Az elkövetkezendő éveimben amikor egyre nagyobb lettem akkor sem kimondottan szerettem társaságban lenni. Tipikus tini életet éltem. Elmentem bulizni, koncertekre, házibulikba, de valahogy egyet sem éreztem úgy, hogy igazán én akartam inkább csak, hogy ne maradjak ki belőle, mert "mi lesz ha megöregszel és nem buliztad ki magad amikor még tehetted" effektus volt. Voltak dolgokat amiket nem bántam meg pl a egész nyáron tartó kis 2-3 fős társaságban eltöltött pizzás, boros estéket egy akkori kedvenc bulizó helyünkön. Sajnos van bőven olyan emlék amikre mai napig nem tudom, hogy gondoltam akkoriban, de félek, már akkor sem tudtam s vannak olyan emlékek amiket úja és újra átélnék, vagy pedig még többet szeretnék belőlük, de tudjuk... a jóból is megárt a sok.

~

Szerencsére már nem kell alkalmazkodnom senkihez, nem járok iskolában, szerencsére csak pár ismerős van akikkel találkozgatok, de nem visszük túlzásba egy könnyed beszélgetés vagy eszme csere bőven kielégíti a társasági szükségleteimet főleg, hogy sajna olyan személyiségű vagy hasonló ízléssel rendelkező egyént még nem találtam amire nekem lenne szükségem. Szerencsére nincs benne a munkahelyen megfelelni való kényszer sem, csinálom a kis feladatomat és nem érdekel ki mit gondol rólam. Vígabb is vagyok amikor eljövök napvégén. Belefáradtam, hogy mindig ezen kattogjak ki mit gondol... szimplán idegen emberek nem érdekelnek. Azért mert egy helyen tanulunk, dolgozunk stb még nem ismerjük egymást csak az a gond, hogy más ezt máshogy gondolja.

"Beszélgetünk tehát barátok vagyunk"... Bocs, de ez nem barátság!!
Mindig is idegesítettek az ilyen emberek akik annyira nem tudnak reálisan se gondolkodni, hogy nem tudják eldönteni, hogy kit nevezünk barátnak.

Nekem a blogom a legjobb barátom.
Blogból is volt már egy jó pár. Mindig beleesek abba a hibába, hogy 1-2 ember tudomást szerez róla s akkor megadom nekik, hogy olvasgassák, de aztán rájövök, hogy ez nem jó ötlet, mert akkor nem tudok már annyira megnyílni vagy őszintén írni az érzéseimről.

Most nem esek ebbe a hibába. A blogom az ÉN blogom.
:3