Kezdem úgy érezni magam, mint egy pszichológus. Minden ismerősöm folyton csak panaszkodik nekem és bent ma munkába is ez történt. Nem gond, mert szívesen meghallgatom a gondjaikat, bajaikat, de amikor szóhoz sem jutok és a saját történetemen nem tudom elmesélni vagy azt, hogy hello szia ez történt velem akkor az igen is zavar már. Munkahelyen szívesen meghallgatok kb 2-3 ember baját vagy akár mit amit szeretne mondani, de amikor nap estig 1-1 ismerősöm baját úgy hallgatom, hogy írok én is valamit ami velem kapcsolatok és szó szerint hidegen hagyja, na az szerintem tényleg pofátlanság. Egy bizonyos szintig elviselem, ha semmibe vesznek, na de azért ne essünk túlzásba főleg, hogy egy ismerősről beszélünk akivel azért anno elég sok mindent megbeszéltünk és titkokat osztottunk meg egymással. Bár az is igaz, hogy már nem barátként, hanem szimpla ismerősként tekintek rá. A gond ott kezdődik, hogy rám sózza minden baját és meghallgatom, de sajnos ezt már vissza nem kapom. Én persze küzdjek meg saját magammal a problémáimmal amik felemésztenek, hiszen azok nem érdeklik már, mit érdekelje végül is nem vele történnek meg. Itt ér véget az, hogy ezentúl is meghallgatom majd őt. Elég volt. Semmibe veszel? ám legyen, de akkor ne csodálkozz, hogy hiába fogsz nekem írni nem fog érdekelni és nem fogok válaszolni sem. A saját csatádban küzdj meg magad és ha nem megy hát itt jártál. Sok esélyt adtam és sajnos nem éltél vele. Egyszer mindennek vége és most jött el az a pillanat amikor pontot teszek a dolgok végére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése